Életrajz

Selye János magyar származású kanadai belgyógyász, vegyész.

Édesanyja osztrák, édesapja magyar volt, ő maga Komáromban nőtt fel; róla nevezték el a komáromi Selye János Egyetemet és a Selye János Gimnáziumot. A városban szobrot is állítottak tiszteletére, egykori lakóházán, a Határőr utcában pedig emléktábla látható. Tanult Prágában, Párizsban, és Rómában is. Prágában szerezte meg orvosi diplomáját 1929-ben, ugyanott vegyészetből is doktorált.

1929-1932 között a prágai egyetemen oktatott. 1932-től a kanadai McGill Egyetemen volt kutató.

1945-1976 között Montrealban egyetemi tanár volt. Ugyanakkor az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadójaként működött.

Mint a stressz kutatója szerzett világhírt. 1936-ban jelent meg erről első publikációja a Nature című folyóiratban.

Az Életünk és a stressz című könyve 1964-ben jelent meg magyarul, ami azonnal hihetetlenül olvasottá és idézetté vált. Gyakran megfordult hazánkban, előadásokat tartott, interjúkat adott és gyakran szerepelt különböző televíziós műsorokban is.

Virrasztásom közben megszólal a telefon: asszisztensem kétségbeesetten közli a repülőtérről, hogy a vámtisztviselők nem engedhetik be a vizeletet. Megkérdeztem, miért? Azért, mert ez a cikk nem szerepel Őfelsége Vámkönyvének listáin sem a vámmentes, sem a vámköteles áruk között, nem lehet tehát beengedni. Feldühödve az ostoba bürokrácián, megkértem dékánunkat, magyarázza meg hivatalos levélben az ország legfelsőbb vámhatóságainak, hogy az alapkutatásban olykor szükségünk van olyan cikkekre, amelyek az emberek szemében esetleg furcsának tűnnek, nekünk azonban éppen ezekre van szükségünk és nem másra. Egy kultúrnép vámtisztviselőinek több fogalmuk lehetne az alapkutatással foglalkozó egyetem szükségleteiről.

Az erőteljes hangú levél, a McGill Egyetem dékánjának aláírásával, megtette a magáét. Néhány nap múlva megkaptuk a választ, amelyben közölték hogy a szövetségi hatóságok természetesen gondoltak az ilyen esetekre; csak a repülőtér tapasztalatlan vámtisztviselője nem tudta, hol keresse a cikket a könyvben. Tudniillik ott szerepel a vámmentes áruk listáján, ahol is a "használt személyes tárgyak" megjelölésű kategória egyértelműen magában foglalja.

Ezzel rendben is lett volna a dolog, csakhogy a szállítmány azóta rég bomlásnak indult, tehát nem hozattam el. A rákövetkező napokban egyre több sürgető telefont kaptunk a repülőtérről: könyörögtek, vigyük el az árut, amely nyilván kezdett kellemetlenül viselkedni. Kisujjamat sem mozdítottam, mert már nem érdekelt a dolog. Végül a postás nyomtatott értesítést hozott; minden bizonnyal az ilyen esetekre is előre gondoltak, másként nem lett volna megfelelő elintézési formulájuk. Csak a szállítmány száma szerepelt kézírással, a nyomtatott szöveg pedig a következőképpen hangzott:

"Amennyiben ezen értesítés kézhezvételétől számított öt (5) napon belül át nem veszi a fent említett árut, a szállítmányt felnyitjuk, és tartalmát nyilvános árverésen értékesítjük."

Be kell vallanom, elmulasztottam tovább is figyelemmel követni a küldemény sorsát, így a mai napig sem sejtem, ki lett a boldog tulajdonos. De azt hiszem, szomorú tapasztalatom világosan mutatja: a társadalomnak jobban meg kell értenie az alapkutatás természetét és különleges szükségleteit.